1946 júliusa és 1948 májusa között jelent meg Budapesten az Újhold című folyóirat mindösszesen hét száma; e rövid életű periodika mégis külön korszakot jelez a 20. századi magyar irodalom (főképp a líra) történetében, illetve máig ható hagyomány alapja a magyar literatúrában. Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Lakatos István, Rába György, Ottlik Géza és Rónay György neve fémjelzi e lap rövid történetét és hosszú hagyományát. A Buda Attila szerkesztette kötet nyolc tanulmány, egy hosszabb interjú és három terjedelmes dokumentum közlésével állít emléket a hajdani Újholdnak és "ideiglenes folytatásának", az 1986 és 1992 között, Lengyel Balázs szerkesztésében megjelent Újhold Évkönyvnek. A tanulmányok elsője - Hernádi Mária írása - a folyóirat, illetve az évkönyv történetét foglalja össze röviden. A további dolgozatok a '40-es évek második felében megjelent folyóirat jeles szerzőiről, illetve a folyóirat korszakához kapcsolódó pályaszakaszukról adnak képet, Rónay György, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza és Lakatos István életének és munkásságának egy-egy ide vonatkozó részletét tárva föl. A kötetben olvasható Kelevéz Ágnes Lengyel Balázzsal 1995-ben készült terjedelmesebb interjúja, amelyben az egykor nevezetes lap szerkesztője vall az emlékeiről, illetve az akkoriban nem rég megszűnt évkönyv históriájáról.

Dokumentumok sorát Nemes Nagy Ágnes egykori egyetemi szakdolgozata (A fiatal Babits költői nyelve, 1943) nyitja; itt olvasható még Rába György tanulmánya (A magyar rím Arany János óta, 1948), valamint a Lengyel Balázs--Nemes Nagy Ágnes házaspár 1947. és 1948. évi itáliai és franciaországi utazásainak levélanyaga. A kötet egészéből kirajzolódik a rövid életű folyóirat, majd az ugyancsak rövid életű "feltámasztása", az Újhold Évkönyv históriája, érdekes összehasonlításokat is kínálva. Hiszen mindkét orgánum - politikai értelemben - átmeneti időszakban jelent meg, az előbbi az ún. koalíciós években, az utóbbi a rendszerváltozás korszakában. Talán épp ezek az átmeneti időszakok kedveztek a szellemi, esztétikai, irodalmi értelemben párbeszédképes helyzetek kialakulásának, a megértés lehetőségei megragadásának, majd rövid idő múltán a lezárulásának. Mind a folyóirat, mind az évkönyv a művészi vállalás példáját is adja, az előre látható, mégis vállalt megszűnés kockázatát, az alkotás és az elmagányosodás ambivalenciáját, végül is a szellemi remény és az egzisztenciális reménytelenség szembenállását példázva. A lapalji hivatkozásokkal és kötetvégi névmutatóval kiegészített könyv nagyobb irodalomtörténeti gyűjteményekben helyezhető el.